„Zahar, mikor lesz forradalom?”

Moszkvában beszélgetett Zahar Prilepinnel Kiss Ilona

Harmincnyolc éves, négy gyerek apja, Moszkvában él. Eredeti neve Jevgenyij Nyikolajevics Prilepin. Tízéves irodalmi pályafutása alatt minden lehetséges orosz irodalmi díjat és anti-díjat besöpört. „Kedves Zahar, légy udvarias a hölgyekkel!” – kérte Prilepint a németországi irodalmi ügynökség munkatársnôje, miközben megküldte neki e-mailemet és moszkvai mobilszámomat a tervezett interjú megszervezéséhez, és hozzátette, ne mondjon nemet, mert a könyve magyarországi kiadását kell támogatni (Mert mi jobbak vagyunk, 2013). A „vad orosz” és a „híres író” imázsát egyszerre meghazudtolva azonnal idôpontot adott másnap reggelre, a Szvobodnaja Pressza internetes portál szerkesztôségébe. Aznapi cikkének felütése ez volt: „A mi szabadságunk feltételezi Isten létét. Ahol Isten nincs, ott a szabadságnak nincs értelme.” Ennek olvastán rögtön adódott a kérdés: Akkor mi legyen az ateistákkal? Három perc múlva jött a válasz: „Az ateisták csak élnek bele a világba, elvtelenül: Isten nincs, úgyhogy mindent lehet. Disznóság, aljasság, dühödt istentagadás, minden. Szívélyes üdvözlettel, Zahar.” Hamar kiderült, az írónak sok minden mást jelent, mint elsôre gondolnánk. A haza és az áldozathozatal összefér a kemény kritikával, a rendôri múlt az alapos mûveltséggel, a baloldaliság, sôt „szovjetség” pedig Istennel. Így ültünk le beszélgetni.

Mikor szólították utoljára Jevgenyij Nyikolajevicsnek?

A barátaim szoktak néha így nevezni, ironikusan jelezve, hogy felvitte az isten a dolgom, de ôk tudják a titkos elôtörténetet.

Hogy jött a Zahar név? És meddig tartott a titkos, „Zaharság” elôtti kor?

1999-ben léptem ki a rendôrség különleges alakulatától, az OMON-tól. Elmentem újságírónak, és a legkülönbözôbb álneveken írtam. Egymagam vittem egy egész lapot, kellett a sok név. Aztán ez a Zahar valahogy rám ragadt. Nagyon szeretem különben, nagyon régi, ritka orosz név. Nem véletlenül választottam, így hívták az apai dédnagyapámat. Így szólították apámat is, akinek egyébként Kolja volt a rendes neve. A Zahar már gyerekkoromban megfogott a hangzásával, a dédapámra emlékeztetett, akit én már nem ismertem, csak fényképekrôl meg a családi legendákból. Szakállas, szigorú, zömök kisöreg, verte a feleségét, ahogy szokás. Felállt a lócára, úgy gyepálta, mert a dédnagyanyám viszont termetes asszonyság volt. Szóval ilyen mítoszokhoz köt a Zahar név. Anyám persze továbbra is „fi acskám”- nak nevez, a feleségem meg ahogy épp adódik egymást szeretô emberek között. Az anyakönyvi nevem végképp levált rólam, a régi családi keresztnév visszatalált hozzám.

És a „kemény orosz férfi” identitása is? Sokszor mondják, hogy Prilepin az új orosz „férfipróza” egyedüli átütô hangja. Ez városi próza vagy falusi? Népies vagy urbánus? Egy 2003-as esszéjében egyenesen azt írja: minden igazi orosz író egyben falusi író, népi író. Hogy van ez?

Oroszországban ma már csak városi próza van. Szergej Jeszenyin írta valahol: „Én vagyok utolsó költôje.” Valójában én vagyok „a falu utolsó költôje”, hiszen Jeszenyin után még egy nagy generáció nôtt fel a „falusi irodalom” mûvelôi között. Az orosz falu mostanra viszont tényleg teljesen lepusztult, degradálódott, deklasszálódott, az orosz élet és világszemlélet központja áthelyezôdött az urbánus közegbe. Ez nem csak azt jelenti, hogy az iparosítás következtében a falusi lakosság elvándorolt, be a városba. A kortárs orosz irodalom kilencven százalékát városi írók írják, városi problémákról, városi szemlélettel. Én viszont tudatosan próbálom megôrizni magamban annak a kölyöknek a mitikus-poétikus képét, aki a természet közelében él, nem nyelte el, nem sematizálta szókincsét a tömegkultúra nyelve. Én, ha épp nem vagyok úton, többnyire egy Nyizsnyij Novgorod megyei elhagyatott faluban élek, ahol nincs internet, nincs térerô. Tudom, hogy ez mesterséges helyzet, már én sem tartozom szervesen ahhoz a közeghez, de mégsem egészen játék. A családunk 1986-ban költözött el abból a faluból, de a dédszüleim apai ágon mind parasztok voltak, szántottak, kint éltek a földeken. Próbálom én is megtalálni ezt a talajt, de a folytonosság megszakadt. A városi írókollégáimtól eltérôen viszont nekem akkor is eleven emlékem van arról, mi is ez a falusi világ, mi is ez a talaj, nekem, velük ellentétben, van mirôl álmodnom. Nekik emlékük sincs, eleve városinak születtek. Bennem valóságra épül a földközeli élet mítosza, miközben kénytelen-kelletlen városi életet is élek, ami fáraszt, kiszívja az erômet. Ahogy Dmitrij Bikov mondja: „Itt se kellek, odavalósi se vagyok.”

Posztszovjet kamasztörténeteinek hôsei viszont egyébre se vágynak, mint hogy elkerüljenek ebbôl a lepusztult faluból.

Ez egészen más. Ezeket a fi úkat egyáltalán nem gyötri az identitáskérdés, köpnek rá, kik ôk, honnan vannak. Egyébként sem falusiak ôk már, hanem városszéli telepekrôl, peremkerületek legszélérôl sodródnak valamerre. Ezeknek a fi guráknak többnyire megvan a maguk valóságos prototípusa, Dzserszinkbôl, ebbôl a szörnyû vegyipari városból ismerem ôket. Ôk már abba születtek bele, nem a szüleik falusi közegébe. Itt már egészen más szubkultúra veszi ôket körül, az iparvárosi peremvidék szubkultúrája. Megvan a maguk zenei stílusa, viselete, magatartása, sokszor az alvilág határán mozognak, de nem vegyülnek vele. Teljesen önálló kamaszvilág az övék. Nagyon közel állnak hozzám, van, akivel ma is kapcsolatot tartok. Ez nem falusi életforma, nem is kizárólagosan orosz, azt hiszem, a világ bármelyik nagyvárosának peremén megvan. Ez is egy kiváltságom a kortárs írótársaimmal szemben, hogy belülrôl ismerem ezt a peremre szorult, minden identitáskeresést elutasító közeget. Ez nem pusztán életkori tapasztalat, hanem olyan, másokétól radikálisan eltérô saját tudás, amibôl kialakítottam saját hangomat, saját tartásomat. Ez alapján tényleg nagyon közel állok a fi atalkori Limonovhoz, Charles Bukowski bizonyos mûveihez.

Az apanélküliség ugyancsak lényeges, közös elem ezeknek a figuráknak az életében. Ennek is van életrajzi háttere?

Az apafi gura mindegyik szövegemben fontos. A Mert mi jobbak vagyunk, a Patológia világa mind kitermelt olyan fi gurákat, akiknek környezetébôl hiányzik az apa: meghalt, elment vagy nem is volt. Ez a gyökértelenségük második legfontosabb összetevôje. Az orosz nyelvben a szülô, a születés, a haza, a faj és nemzetség mind egy tôrôl fakad, szó szerint egy szóból ered. Ez a vérbeli kötelék nálam egy hatalmas, nembeli körforgásba, a vér szerinti összetartozás körforgásába kapcsolódik öszsze. Ezen belül az apa keresése, az apafi gura iránti vágy ereje az identitáskeresés újabb szintjét, újabb körét jelenti. Én is kamasz voltam, amikor apámat elvesztettem, 1993-ban. Ez egybeesett a Szovjetunió felbomlásával, az 1991 utáni széthullással, a parlament szétlövésével, annak elvesztésével, amit „hazának” tudtunk addig, ezt tetézte 1994, az elsô csecsen háború. A külsô veszteségek mind rárakódtak apám halálára, ez sokszorozta meg a sokkhatást. Ezt persze így, csak utólag értettem meg, de bizonyos, hogy akkor, tizennyolc évesen, más ember lettem, akkor lettem más ember. Azóta ugyanolyan vagyok.

Hogyan illeszkedik ehhez a körforgáshoz az oroszság?

Nem utólag illeszkedik hozzá, eleve együvé tartoznak. Nincs létezés, identitástudat az oroszság érzékelése nélkül. Más kérdés, hogy egészen 1991-ig ez olyan magától értetôdô evidencia volt, hogy nem is került szóba. Amikor azonban elôször fenyegette veszély, elôször kérdôjelezôdött meg, akkor egyszeriben az én gondolkodásomban is mindennél fontosabb lett. Az 1990-es évek végén, amikor jött egy újabb nemzedék, akik már köptek az olyasmire, hogy nemzeti identitás, akik divatjamúlt ócskaságnak nyilvánították az etnikai hovatartozást, a rossz ízlés jelének, akkor bennem végképp felhorgadt az ellenállás. Ez sok tekintetben protestérzés, tiltakozás az árvaság, magára hagyatottság ellen, dacos szembefordulás. Tulajdonképpen ez volt nálam a prózaírás kiindulópontja is. Bár a Patológia címû könyvemet írtam legelôször, íróként, tudatosan az Orosz vagyok címû esszében fogalmaztam meg elôször ezt az identitáskérdést. Érdekes, hogy ezt viszont nem prózaként fogtam fel, hanem költészetként. Úgy ültem neki, mintha verset írnék, azzal a ritmussal.

Hogyan viszonyul ez az oroszság az európaisághoz? Az említett esszében van az a hangsúlyos mondat is: „Európa különben is egy orosz város.”

Semmiképp se kell ezt szó szerint érteni, egyébként ez a mondat abban a szövegkörnyezetben egy Sztálin-parafrázis: „Lvov különben is orosz város”, valahogy így mondta a háború után, amikor Lvov lengyel vagy ukrán mivoltáról folyt a vita. A lényeg, hogy akkor, a kétezres évek legelején különösen élesen érzékeltük – és erôteljesen érzékeltették velünk – alsóbbrendûségünket az európai kultúrával szemben, hogy jelentéktelen senkik vagyunk Európához képest, a történelem peremén élünk, az emberi nem hulladéka, valahogy így. Az európai olvasó értheti ezt a mondatot az orosz nacionalizmus jeleként, ám valójában természetes kamaszkori önvédelemrôl van szó. Mazochista extázis helyett megmutatni, hogy nem vagyunk másodrendûek.

Ezzel viszont óhatatlanul az orosz különösség, másféleség tudatát erôsíti. Azt a mítoszt, hogy „Oroszország ésszel fel nem fogható”, és nem is biztos, hogy meg kell érteni.

Nem kell annyira izgulni amiatt, amikor az oroszok azt mondják: „mi mások vagyunk”. Elvégre miért mondanám, hogy az én családom ugyanolyan, mint a többi, az én feleségem ugyanolyan, mint a többi? Dehogy. Japánnak, Dél-Amerikának ugyanúgy más útja van, mint Oroszországnak. Attól érdekesek, hogy külön útjuk van. Egyébként pedig Európa civilizációs válságát, politikai, gazdasági krízisét látva Oroszország egyre kevésbé fog barbárnak látszani.

Szovjetség és oroszság – hogy férnek meg egymás mellett?

A szovjetség ma nem a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéhez mint konstrukcióhoz kapcsolódik, nem ennek az emléke él, hanem annak a hatalmas térségnek az összetartó ereje, amit az itt élôk mindig is sajátjuknak érzékeltek. Az az érzés, amit a szovjet gyerekirodalom legjobbjai, például Arkagyij Gajdar tudott kiválóan közvetíteni: a biztonság, mintha valaki a kezével védelmezne. A szovjetségnek ez az érzése él ma, ez az emlék, ami az oroszság természetes része lett. Nagyon szoros összefüggésben áll ez az árvaság érzésével: hol az apai kéz biztonsága? A szovjetségnek ez a természetes érzése persze sokszoros áttétellel jut el a mindennapi életben az emberekhez, tévésorozatok, manipulált, áldokumentarista médiaakciók révén, ami teljesen megváltoztatja eredeti értelmét. Holott az emberek öntudatlanul is erre a biztonságra emlékeznek, amikor a szovjet múltról van szó: Gagarin mosolyára.

A honlapján látom, szinte mindennap úton van, találkozókra, könyvbemutatókra utazik. Ki az olvasója?

Nagy tapasztalat számomra, hogy Oroszország legkülönbözôbb részein, az óriási térség ellenére mennyire egységes a mentalitás. Legalábbis azok között, akik engem olvasnak. Rjazanyban és Kalinyingrádban hasonlóan gondolkodnak, Magnyitogorszkban és Vlagyivosztokban ugyanolyan csendes rosszkedvvel fi gyelik az országon belüli fejleményeket, mint Moszkvában. Rossz irányba haladunk, ezt konstatálják. Zahar, mikor lesz forradalom? Ezt kérdezik mindenfelé, olyanok, akik a legkevésbé sem szeretnének forradalmat. Nem igaz, amit a média sugall, hogy az embereknek megfelel a mai helyzet, hogy teljesen azonosultak vele, nem olyan az orosz nép, amilyennek a média mutatja. A másik kérdés, amit folyton nekem szegeznek, hogy: Mikor érünk már Európába? Kénytelen vagyok szembesíteni ôket, hogy Európa nem az, amit egy turistaúton látnak, hanem lassan csúszik a depresszió, a válság felé. Miféle Európát akartok?

A Szvobodnaja Pressza szerkesztôségében beszélgetünk. Hogy jött létre ez a lap? A címe „Szabad Sajtó”; miért?

Három évvel ezelôtt hívtak ide, engem és a barátomat, Szergej Sargunovot, hogy vezessük a portált, és csináljunk belôle egy rendes baloldali konzervatív orientációjú fórumot, ahol egyúttal a legkülönbözôbb szemléletû emberek megszólalnak. Hogy mitôl szabad? Azoktól a neoliberális trendektôl, amelyek Oroszországban még mindig dominánsak, az orosz sajtó túlnyomó többségét még mindig uralják, miközben mind a baloldali, mind a jobboldali nemzeti gondolkodás perifériára szorult. Baloldali értelmiség nincs, igaz, ez sem csak orosz jelenség.

Mit tart fontosnak a baloldali orientációban? A szociális hangsúlyt?

Nem, nem, ez egyáltalán nem elég. A baloldaliság mint teljes világszemlélet érdekel. Nekem az kevés, hogy a baloldal kap egy kis csücsköt, és ott elvan mondjuk a maga szociális kérdéseivel. Teljes szemléletbeli váltás kell. Nem igaz, hogy a piac mindenható, a kultúrában például egyáltalán nem mûködik. A kultúrában mûfaji verseny van, nem piaci. Viszockijjal Grebenscsikov versenyez. Mítosz, hogy a piac mindenki számára mindent elérhetôvé tesz. Mire mi felnôttünk, már minden le volt osztva. Bennünket eleve BMP-nemzedéknek neveznek (a „nélkülem osztottak el mindent” orosz rövidítésébôl – a szerk.). A gazdagság magát termeli újra, kívülrôl lehetetlen a körforgásba belelépni: Abramovicsnak már van gyereke. Nincs mit tenni.

Politikai publicisztikája, gyakorlati politikai tevékenysége alapján mégis úgy tûnik, látja, mit lehet tenni.

Valóban, tagja vagyok a Másik Oroszország mozgalomnak, barátok vagyunk Alekszej Navalnijjal, az ellenzék jelenleg legerôsebb politikusával, ha mondhatom így: taktikai szövetségesek vagyunk, nem zavarjuk egymás köreit. Kivárok, de nem hallgatok. Ezért írok politikai publicisztikát, ezért szerkesztem ezt a lapot. Jelzéseket adok, hogy vannak másféle szemléletû emberek is, mint a neoliberális fôsodor hangadói. Kemény politikai szövegeket írok, a baloldali elképzelésekhez fokozatosan gyûjtöm a partizánjaimat.

És hova lett a rohamrendôri múltja? A nyugati lapokban már csak egzotikumként említik.

Pedig legfeljebb csak akkor lett egzotikum, amikor eljöttem onnan. Amikor ott dolgoztam, tökéletesen beleillett az akkori életstratégiámba, szerves folytatása volt annak a családi hagyománynak, amibe beleszülettem. A harc férfi dolog. Férfi hivatás. A nagyapám a fronton harcolt, a nagybátyáim rendôrségnél szolgáltak. Sportoltam, kiderült, hogy nagyon jó lövô vagyok. Vonzottak a katonai szimbólumok, sportjelvények, rettenetesen tetszett a bandaszellem. Az OMON-nál kaphattam volna tiszti rangot, de inkább megmaradtam alacsonyabb szinten, hogy közel legyek a többiekhez, hogy együtt maradjak a fi ú k - kal. Szerettem ezt a férfi társaságot. Aztán jött Csecsenföld. Egy pillanatig se mérlegeltük, mi is az egésznek a politikai háttere, egyáltalán nem etnikai-nemzeti ügyként fogtuk fel. Munkának tekintettük, most ez lesz a dolgunk. Van valami cinizmus ebben, de akkor, amikor benne voltunk, nem közönyként éltük meg. Emlékszem, Dosztojevszkij írja a Naplójában: az orosz katona nem gyilkolni megy a háborúba, hanem az áldozathozatalért. Ez volt a fô érzés bennünk is. Nem Rambóként mentünk. Tudtuk, az is elôfordulhat, hogy nem jövünk vissza, hogy hiába vár anyám, húgom, feleségem. Nem állítom, hogy ilyen patetikus érzés volt, de mégis érzékeltük a tragikumát. Nincs bennem semmi nemzeti büszkeség ma sem. Férfi büszkeség annál inkább. Hogy az orosz is, a csecsen is képes volt úgy tekinteni erre a háborúra, hogy ez a kötelessége, az áldozathozatal. Hogy ha golyózáporban át kellett rohanni az ostromlott város terén a másik oldalra, senki se habozott. Most nem mennék. Most már csak a saját könyveimet írom, és van egy zenei projektem is. A publicisztika a második helyen van, ha nem izgatna az ország állapota, egyáltalán nem dolgoznék a sajtónak. Az elit magazinoknak is csak azért termelem a megrendelt ostobaságokat a gyereknevelésrôl vagy az autókról, mert megfi zetik. A zene viszont hihetetlenül fontos volt mindig is. Annak idején Okudzsava és Viszockij nem egyszerûen költészet, nem egyszerûen zene volt, hanem életérzés, életszemlélet, hozzátartozott Okudzsava gyûrött zakója, Viszockij rekedt hangja. Amikor, már a késô nyolcvanas években, Borisz Grebenscsikov egyik szövegét meghallottam, nem tudtam szabadulni tôle. Barátaim zenészek maradtak, és újra összeálltunk. Hihetetlenül élvezem a fellépéseket, azt, hogy a közönség azonnal reagál a zenénkre, a szövegeinkre.

Kiss Ilona, "Könyvjelzõ" - 2014. január–február

Купить книги:

               

 

Соратники и друзья
Сергей ШаргуновНовая газета в Нижнем Новгороде Нижегородская люстрация

На правах рекламы: